Két éve alapítottuk a Kisladik műhelyt, melynek létrehozásával az volt a célunk, hogy a gyerekeknek tartott
foglalkozásokkal, a saját fejlesztésű, megvásárolható
termékeinkkel, és a
blogunkon megosztott ötletekkel inspirációt adjunk a szülőknek és a gyerekeknek a mindennapi szabad alkotáshoz.
Egy 3 részes cikksorozatban megosztjuk gondolatainkat arról, hogy
- mit tekintünk szabad alkotásnak,
- bemutatjuk az előnyeit, és hogy miért érdemes bárkinek kipróbálni,
- illetve, hogyan fogjunk hozzá.
A sorozat első részét
ITT, a másodikat pedig
ITT olvashatjátok. Ebben az utolsó részben bemutatjuk, hogyan lehet megfelelő körülményeket teremteni a szabad alkotáshoz, és mire érdemes odafigyelni közben.
Hogyan kezdjünk hozzá a szabad alkotáshoz?
A cikk sorozat első részében bemutattuk, hogy kreativitást érdemes egyfajta döntéshozási képességnek tekinteni. Vajon mire van szükség ahhoz, hogy ez a képesség megmutatkozzon és kibontakozzon?
A legfontosabb, hogy:
- adjunk a gyerekeknek lehetőséget, hogy saját döntéseket hozzanak,
- bízzunk a döntéseikben,
- és hagyjuk meg nekik a jogot a hibázásra.
Nekünk magunknak se legyenek elvárásaink a végeredménnyel kapcsolatban, ha rugalmas gondolkodást szeretnénk látni, akkor nekünk magunknak is rugalmasnak kell lennünk.
Saját kérdések és ötletek megformáláshoz olyan környezetre van szükség, mely alkalmas a
- a lelassulásra,
- a felfokozott figyelemre,
- és az apró részletek iránti érzékenység megjelenésére.
azaz IDŐt kell adnunk a gyerekeknek.
Ne akarjuk mindig kívülről irányítottan, strukturált tevékenységekkel lekötni a figyelmüket, néha egy kis unalom nagyon fontos lehet a kreativitás megtalálásában. Ha unatkozik egy gyerek ne rohanjunk azonnal valami kész ötlettel. Érdemes hagyni nekik egy kis időt, akkor általában maguktól is kitalálnak valamit. Fontos, hogy amikor végül előállnak egy ötlettel, akkor ne söpörjük le, illetve ne kezdjük rögtön értékelni.
Az alkotáshoz nemcsak időre, hanem TÉRre és ESZKÖZökre is szükség van.
A fizikai tér nem kell, hogy nagy legyen, de a gyerekek számára legyen könnyen átlátható (ez nem biztos, hogy azonos a mi rend fogalmunkkal), és kényelmesen használható. Az eszközök legyenek életkornak megfelelőek, szabadon hozzáférhetőek és változatosak. Egyszerre nem érdemes túl sokféle eszközt felajánlani, mert a túl sok választási lehetőség között nehezebb fókuszálni a figyelmet.
Ahhoz, hogy önfeledten alkossanak támogató légkörre van szükség:
- megengedő (nem korlátozó) attitűdre,
- nyitott hozzáállásra: ne kész válaszaink legyenek, hanem kérdéseink
- és egy jó nagy adag lazaságra: nincs alkotás klasszikus rendetlenség nélkül (amikor a dolgok potyognak, csöpögnek, ragadnak).
A kötöttségektől mentes szabad alkotás során próbáljunk empatikus kommunikációval fordulni a gyerekekhez. A SZAVAKnak ereje van. Amit, és ahogyan mondunk, azzal erősíthetjük, de le is törhetjük az önbizalmukat. Alkotás közben ne irányítsuk, ne kommentáljuk a tevékenységüket (ezt nem tudod megcsinálni, ne így csináld, ne így fogd, oda tedd, jó lesz, nem lesz jó, stb, nem tudok rajzolni). Az instrukciók, sémák hiánya sokszor arra ösztönzi a szülőket, hogy ők maguk pótolják azokat, még akkor is, amikor a gyerekeknek erre egyáltalán nincs igényük.
"Szembejött egy szem!"
„Jaj, de szép!, Mi van rajta?, Ez itt egy cica?” Teljesen ártalmatlannak tűnő kérdések, de mégsem biztos, hogy jók. Hiszen a gyerekünknek lehet, hogy éppen nem az volt célja, hogy szépet rajzoljon, hanem inkább izgalmasat, ijesztőt vagy nagyon csíkosat. Ha minden rajzra mindig csak annyit mondunk, hogy szép, a dicséret elvesztheti a súlyát, ráadásul nem mond semmit a rajzról.
Azzal is könnyen letörhetjük az önbizalmukat, ha mindig azt kérdezgetjük, hogy „Mi van rajta?”, hiszen nyilvánvalóvá tesszük, hogy a számukra teljesen egyértelmű rajz számunkra nem felismerhető. Ráadásul sokszor nem is az a cél, hogy VALAMI legyen a képen, egy ilyen kérdéssel viszont azt sugallhatjuk, hogy valaminek mindig lennie kell. Pedig a gyerekek nagyon gyakran absztrakt dolgokat alkotnak.
A találgatással pedig könnyen bakot lőhetünk, ha egy félelmetes oroszlánt cuki cicának hiszünk.
Akkor mégis mit mondjunk a fentiek helyett?
- Ne az eredményt kommentáljuk, hanem a folyamatot: mennyi színt használtál, látom vastag, meg vékony vonalakat is húztál, ...
- Kérjük meg, hogy meséljenek az alkotásukról: Mesélsz a rajzodról? Elmondod, hogy csináltad?
- Ne mondjuk meg, hogy mit csináljanak, inkább kérdezzük meg, hogy Mit szeretnél rajzolni?, Mi történne, ha…?
Próbáljuk azt is elfogadni, hogy amikor befejezik az alkotást, nem muszáj mindig megmutatni a végeredményt (sokszor nincs is feltétlenül egy egyértelmű végeredmény). Ha büszkén megmutatják, amit csináltak, akkor legyünk lelkesek, de őrizzük meg a szavahihetőségünk, ha mindig mindenre ugyanolyan lelkesedéssel mondjuk, hogy gyönyörű, hiszen akkor elvész az elismerés súlya.
A gyerekek spontán öteleteinek támogatása mellett érdemes tervezett tevékenységeket is beépíteni a mindennapi rutinunkba. Ezek központja lehet egy eszköz (tempera), vagy egy technika (kollázs). A tevékenységekhez adjunk egyszerű kreatív kiindulópontot ('creative invitaions'). Általában elég jól láthatóan kihelyeznünk pár eszközt, a gyerekek szívesen leülnek, hogy felfedezzék, vagy újra felfedezzék azokat.
- Ajánljunk fel új anyagokat, esetleg régieket újfajta kombinációban, vagy egy már jól bevált kedvenc tevékenységet.
- Az eszközöket rendezzük el egyszerűen, hívogató, könnyen átlátható formában, jól elkülönülve az egyéb tárgyaktól.
- Ha szükséges kezdhetjük egy kis biztatással, de aztán próbáljunk háttérbe vonulni és nem beavatkozni a gyerekek alkotási folyamatába. (Kivéve persze, amikor kifejezetten a közös alkotás a cél.)
Reméljük, hogy ez a 3 részes cikksorozat meggyőzően foglalta össze azokat a főbb szempontokat, amelyek miatt érdemes a szabad alkotást a gyerekek mindennapijainak részévé tenni. Még több ötletért böngésszétek a
blogunkat!
Az alkotás bátorságot ad. Próbáljátok ki Ti is!
Az előadás prezije megtekinthető ITT:
A cikksorozat I. részét
ITT, a II. részét pedig
ITT olvashatjátok.
